Üdvözöllek kedves Olvasó!

---

Horváth László Bálintnak hívnak és 1971.12.24.-én este 8 órakor születtem Budapesten. Gondoltam megadom magamról a pontos adatokat, mert tudom, hogy sokaknak fontos az asztrológiai képletem is.

Tudom és hiszek abban, hogy mindannyian azért vagyunk itt a földön, hogy fejlődjünk, jobb emberré váljunk a szó nemes értelmében. Meghaladjuk Önmagunkat és ezáltal segítsük a környezetünkben élőket a felemelkedésükben.

Neale Donald Walsh közvetítésével származik Istentől egy számomra mellbevágó tanitás amely szerint:

 „Az életed azokról az életekről szól amiket te magad megérintesz és arról ahogyan megérinted őket”

Eddigi életutamat nem tudom máshogy szemlélni időben visszatekintve, mint a személyes fejlődésem egyes szakaszaira bontva. Kikkel és miként hozott össze a sors és mit tanultam belőle miért volt ez most így utólag visszanézve fontos számomra.

Ezért úgy gondolom, hogy az egyes belső fejlődési pontokat mondom el magamról és nem azt részletezem amit az emberek szoktak egy önéletrajzban írni magukról. Általában azt látjuk mikor hová jártak iskolába, milyen végzettségeik és eredményeik vannak és hol kikkel dolgoztak eddig mit értek el az életükben.

Szerintem sokkal fontosabb, hogy milyen tapasztalatok és külső belső benyomások érték az életében és erre milyen válaszokat talált tudatosan vagy tudattalanul az adott helyzetben. Persze ha valaki a száraz CV-mre kíváncsi szívesen átküldőm neki privátban.

A földön csak egy dolog biztos az pedig nem más: Mindig Minden Változik és folyamatos  változásban van körülöttünk. Mivel mi is a föld részei vagyunk ezért mi is változunk a földdel együtt napról napra hónapról hónapra és évről évre szellemileg és testileg is.

A változásunk iránya, lehet jó vagy rossz és annak intenzitása szintén csak tőlünk függ. Ebből a külső nézőpontból megfigyelve korábbi Önmagam verzióit, az alábbi élet szakaszokat látom most fontosnak megemlíteni eddigi élet utam során.

---

HLB 1.0 – Gugubábá korszak

Boldog újszülött és kisgyermekkor jellemzett. Szerető teljes kerek család értelmiség szülőkkel és egy nővérrel, ahová már vártak engem. Pont időben megszülettem karácsony este természetes úton.

Anyám korházban apám úton a korházba, nővérem és nagyszüleim magukra borították örömükben az óriás karácsonyfát miközben díszítettek egy létráról, közben a halászlé is kifutott a konyhában. Ezeket az infókat tartották fontosnak közölni velem még születésem kapcsán. J

HLB 2.0 – Lacika korszak

A szokásos szocialista szocializáció vagy ahogy én hívom „Keretezés” nekem is adott volt mint minden gyereknek a 70-es, 80-as évek Magyarországán.

Óvodai éveim során rögtön volt pár mély benyomásom és élményem. Nem szerettem parancsszóra aludni mindig pontban délben a torna teremben katonai kemping ágyon. Emlékszem az ovónők, mindig körbejártak mint a BKV ellenőrök, hogy ellenőrizzék ki alszik rendesen és ki nem. Egy idő után már tökélyre fejlesztettem a színlelt művi alvást.

Mély nyomot hagyott bennem amikor véletlenül az oviban felejtettek egyszer és már nem volt senki az ovoda épületében csak én és egy óvónő ültünk a folyósói padon mire este értem jöttek a szüleim. Nagyon nem szerettem oviba járni viszont otthon nagyon jól érzetem magam.

Előfordult, hogy ha nem figyeltek rám eléggé a szüleim amikor vendégek jöttek kimentem a konyhába, felmásztam a kredencre és kivettem a piros paprikás dobozt. a paprikaport a nappaliban kezdetem el szórni a szőnyegre egyenletesen mindenütt mert kint esett hó és nem akartam, hogy bárki is elcsússzon bent a lakásban.

A növérem és köztem kialakult féltékenységi harc eredményeként már igen korán ment az adok kapok. Emlékszem mekkora balhé lett abból, hogy addig csúfolt ameddig csupa jóságból a vadi új zsírkréta készletét egyenként osztogattam el a 2. emeleti erkélyünkről a játszótéren lévő fiúknak és lányoknak attól függően ki melyik színt kérte azt dobtam le neki. Féltem egyedül aludni a sötétben mindig egy éjjeli lámpának kellett égnie a szobában lefekvéskor. Nővérem akivel egy szobában aludtam mindig huhogott lefekvés után, hogy jönnek a szellemek és elvisznek. Iskolás koromra miután külön szobába költöztem már nem féltem egyedül aludni. Ekkor már látták a szüleim, hogy az energiákat le kéne vezetnem valamilyen sport segítségével. Több sportban is kipróbáltak de erről majd írok még.

HLB 3.0 – Lackó korszak

Az iskolában folytatódott a kék majd piros nyakkendős kiképzésem, mint a haza kisdobosa majd úttörője. Emlékszem azon sokat agyaltam, hogy ha kisdobos vagyok akkor én miért nem dobolhatok a suliban miért mindig csak H. Péter volt a kiválasztott kisdobos az ünnepségeken.

Amikor ezt megkérdeztem az osztályfőnökömtől Piroska nénitől azt mondta, hogy ezt az utasítást az igazgató adta ki és Ő nem tehet ellene semmit. Nem igazán értettem az utasítás szót de tudtam hogy valami nagyon komoly dolog lehet amit semmiképpen sem lehet megváltoztatni.

Reméltem, hogy később nem én leszek kiválasztva igazgatói utasításra az út törésére hanem azt is a H. Péternek kell majd megoldania mint fő úttörő. Szüleim azt javasolták nekem, hogy én inkább sportoljak és ne akarjak dobolni. Sportkarrierem a tornával kezdődött még ovis koromban.

Édesanyám aki alacsonyabb és törékeny testalkatú nő volt vitt mindig tornázni a KSI be. Az edző szerint baromi tehetséges voltam ameddig meg nem látta édesapámat aki 185cm magas és 100kg volt. Még aznap rögtön eltanácsoltak a tornától. Utána jött az úszás amitől begyulladt a fülem folyton.

Végül Újpesten a jégen kötöttem ki mint jégkorongozó mert nem volt elég gyerek a csapatban és az edző a szomszédunk volt. Annyira megszerettem ezt a sportot hogy sokáig úgy gondoltam, hogy a jégkorong lesz a meghatározó hivatás az életemben.

Az általános iskolában T. Gábor volt az első Nehéz emberem az utamon. Emlékszem, hogy tornaórán sokszor kidobósoztunk, miután két csapatra osztódtunk felváltva dobálta egyik csapat a másikat a saját térfeléről. Akit eltalált a labda az kiesett. Rendszerint mindig ketten maradtunk és az esetek többségében én nyertem Gáborral szemben.

Ő ezt nagyon zokon vette mert mindenáron a legerősebb csákó akart lenni az osztályban mostanság ezt úgy hívják hogy az Alfa hím pozíciót akarta magának. Ilyenkor a torna óra után az öltözőbe mindig odajött hozzám és kihívott verekedni hogy akkor nézzük ki az erősebb.

Én nem vagyok ma sem és akkor sem voltam egy csenevész alkat ráadásul ekkor már javában jégkorongoztam. A jégpályán volt elég test kontaktusban és verekedésben is részem és a hátam közepére kívántam egy újabb összecsapást. A heti rendszeres birkózásaink vége az lett hogy mindig levittem a földre és megkérdeztem elég volt-e ennyi neki.

Emlékszem, hogy engem az alfa pozíció nem nagyon érdekelt a bírkózást pedig egy idő után már nagyon untam. A sokadik párharcunk után valahogy az jutott az eszembe, hogy mi lenne ha hagynám magam leteperni és hátha akkor már nem erőltetné tovább ezeket a csörtéket annyira kitartóan.

Ez a húzásom szerencsére bejött! Miután elöszőr nyert nagyon boldog volt hogy végre megmutatta ki az erősebb. Egy hónapig mindennap azt mondta a szünetekben, akivel éppen találkozott, hogy legyőzött és mekkora ász.

Utána már nem nagyon akart csatázni de valahogy megérezte, hogy trükköztem és hagytam magam legyőzni. Ezt a ballagás után be is vallotta nekem, hogy igazából érezte és tudta, hogy hagytam magam de akkor is jó volt ez igy neki, mert ezt csak mi ketten tudjuk és ez semmit sem von le a győzelme értékéből. Évekkel később véletlenül összefutottunk az utcán és jót röhögtünk ezen a történeten.

A matekot nem szerettem mert nem igazán értettem miről beszélnek az órán én inkább olvastam a könyveket felfedezők, világjárók, természetkutatók könyvei érdekeltek leginkább.

A szünidei nyarakat a horányi nagymamámnál töltöttem mindig a szentendrei szigeten a Duna mellett fekvő művészeti szakszervezetek üdülőjében. Három nagy cimborám volt annó Gyurika, Erhárd és Tibi.

Uram isten örök hála érte, hogy milyen jó évek voltak azok egész nap kint voltunk a haverokkal a természetben a mezőn, a dunában az ártéren a kőgáton. Amikor nem horgásztunk akkor halásztunk ha nem halásztunk akkor pákászkodtunk mint Tutajos a Tüskevárban.

Mindig megtaláltuk azt a felnőtt mentort akitől éppen tanulhattunk egy új fogást. Csapdát állítottunk, még a vadőrel is vadásztunk. Olyanok voltunk mint kicsiben Bear Grylls valós időben nyomtuk a túlélősdit.

Minden ami mozgott és megfogható volt azt mi elkaptuk megsütöttük és mind megettük. Kígyó, béka, éti csiga, keszeg, sneci, szöcske, volt a túlélő menü. Persze azért a nagyi rántott hús roshebni kombója utána kókuszoscsokikocka eperhabbal mindent vitt anno.

Nem voltunk kimondottan minta gyerekek. Egy kis szórakozásért sem mentünk át a szomszédba. Nagyon szerettük azokat a poénokat amitől a lányok haja égnek állt. Az egyik ilyen ominózus megmozdulásunk a következő volt. Fogtunk a kőgátnál az ártéren egy baromi nagy varangyos békát piros golyóval mert arra valamiért nagyon buktak a varangyok. Hazavittük etetgettük legyekkel meg csontival és kértünk a nagyitól egy 10 méteres cukorspárgát. Levittük a dunaparti strandra egy szatyorba őkelmét majd rákötöttük a hátsó lábára a spárga egyik végét. A strandolók felett 5 méterre bementünk derékig a vízbe. A duna sodrása miatt tudtuk, hogy ha elengedjük a rémkirály békánkat az rögtön leúszik a meder aljára de a sodrás le viszi majd a strandolók lába közé. Amikor pedig elfogy a levegője fel kell jönnie majd a felszínre. Na ez volt az a pillanat amikor minden nő de még pár férfi is sikítva rohant ki a dunából. Persze mi alig bírtuk ki röhögés nélkül…

A tévét még hírből sem ismertem. Eleve fekte fehér volt a TV, hétfőn adásszünet és az üdülőben csak a társalgóban volt működőképes TV de azon mindig a híradót nézték a felnőttek. Nagyon kevés mese és gyerek film volt az is csak szünidőben reggel 10.00-ig.

Emlékszem 12-13 évesen nagyon erős becsípődésem volt Atlantisz fel kutatása mert találtam egy baromi régi könyvet nagyapám könyvtárában ami Atlantisztról szólt. Ettől kezdve sokat jártam könyvtárakba mert nem volt még internet ugye. Minden olyan könyvet kivettem és kijegyzeteltem ami akár csak egy fejezetben is megemlítette Atlantiszt. Az általam fontosnak tartott rajzokat képeket még le is másoltam a jegyzetfüzetembe.

Az volt a tervem hogy az összegyűjtött anyagokból pontosan behatárolom a lehetséges helyszíneket és addig megyek ameddig meg nem találom az elsüllyedt földrészt ahol Atlantisz volt, majd az eredményeimet mint híres régész közzéteszem a publikációkban. Visszanézve már nemtudom pontosan mikor, miért és hogyan halt el ez a tervem az idő múlásával. Talán az új középiskolai közeg és a sport volt az ami minden figyelmem lekötötte.

HLB 4.0 – Lacus korszak

A kamaszkor maga volt a csoda minden szépségével, csalódásával és csapásával együtt. Tisztán emlékszem az első komolyabb veszekedésre szüleimmel a középiskolai tovább tanulásomat illetően. Hajózási szakközépbe szerettem volna menni de Ők valamiért vegyésznek szántak holott nekem ehhez sem affinitásom sem kedvem nem volt.

Egyszer csak ott találtam magam egy vegyészeti szakközép laborjában fehér köpenyben borzasztó vasszigor közepén. Állandóan azt hallottam ha valamit nem az előírások szerint végzel pontosan akkor felrobbanunk és mind meghalunk.

Jó kis félelem keret vagy ketrec volt az biztos. Ezt a borzasztó sulit csak az új baráti társaságom tudta némiképpen enyhíteni. Weisz Kaszi és Stacó volt a 3 jó barátom, akikkel hasonlóan gondolkodtunk a világ dolgairól csajok, sport, nameg a Depeche Mode. Sony Walkman, Petőfi csarnok, Depeche klub, jégkorong töltötték ki az időmet. 

Beütött az első nagy szerelem is már 14 évesen. Brigittának hívták idősebb volt nálam egy évvel és nagyon oda voltam érte. Persze mint minden nő Ő választott engem és nem fordítva. Erről az érdekes vegyészeti „zárt” osztályról a kiutat életem Első Törése szolgáltatta.

Egy késő esti edzés alkalmával sikerült szilánkosra törnöm a jobb bokámat a sipcsontom és a térdem is eltörött több helyen. Irány az OBSI, több műtét, fekvő gipszek stb. Több mint egy évbe telt mire rehabilitálódtam és újra tudtam járni.

Az a momentum nagyon erősen bevésődött a háttértárolómba amikor a műtét után a doki közölte, hogy örüljek ha simán, bicegés nélkül fogok majd újra járni. Ekkor baromira magam alá kerültem Életemben először. Mondanom sem kell, hogy minden teljesen megváltozott körülöttem egy csapásra.

A jégkorongot amit imádtam, rajongásig szerettem és mégis azonnal felejtenem kellett. Ez volt amiben igazán jó voltam, ehhez értettem a legjobban. Ráadásul csúcs szezont futottam és gólkirály voltam. Ilyen az Első elengedés megtapasztalása, amit külső kényszerből de meg kellett tennem. Igaz nem ment gyorsan és könnyen sem.

Hírtelen minden felborult körülöttem mintha egy bombát dobtak volna az életembe. Kimaradtam a suliból egy évet, nem akartam évet ismételni de már visszamenni sem akartam igazából. Letettem a vizsgákat de ameddig feküdtem a korházban és otthon már tudtam és éreztem, hogy semmi sem lesz a régi.

Szép lassan eltűntek a barátok és a szerelem is mert hát nem lehet mindig látogatni valakit aki már nincsen velünk mindennap… Ez volt életem első „magányosabb” Önmagammal eltöltött időszaka. A könyvtárszobában feküdtem és új barátaim lettek a könyvek, akikkel együtt feküdtem és keltem. Sokat olvastam éjjel nappal mivel mozdulni nem nagyon tudtam a fekvő gipszek miatt. Emlékszem, hogy meglepődtem amikor egyvégtében elolvastam egy vaskos könyvet. Ilyen velem addig nem fordult elő korábban, mert időm volt bőven nem rohantam sehová és lekötött az olvasás, nem kellett semmi másra összpontosítanom.

Új kedvencem lett Tamási Áron: Ábel a rengetegben aminek a többi részét is ledaráltam gyorsan. Persze a ponyva király Rejtő Jenő összest is sikerült abszolválnom ami nem kis vidámságot okozott a szürke hétköznapokban.

Életem első spirituális könyvét is ekkor olvastam Mika Waltari az Ország titka címmel.  Az én történetemben először de nem utoljára ez a könyv írta át alapjaiban Istenről alkotott világ képem. A gyógytornász ajánlotta, hogy milyen jó kis könyv és nyugodtan olvassam el nem fogom megbánni. Ennek kapcsán meg is fogadtam ha valaki ajánl egy könyvet nekem akkor azt tuti nem hagyom ki. Legfeljebb leteszem ha nem érdekel és később még lehet hogy újra bekerül majd a látómezőmbe.

Újszülöttként voltam megkeresztelve de nem nagyon voltunk hívők. A klasszikus Ünnepi időkben (karácsony, húsvét) mindig elmentünk a Szent Misékre de nem nagyon rajongtam ezekért az eseményekért és a keresztény egyházért. Most már visszanézve tudom, hogy mi hiányzott nekem anno a templomi eseményeken a Szeretet Hiánya!

Ez igazán mostanság tudatosult bennem  amikor két évvel ezelőtt a Covid lezárások után karácsony ünnepén elmentünk a családdal egy éjféli szent misére. Az ország egyik kiemelt templomába ahol egy magasrangú magyar pap celebrálta a szent misét. Figyeltem és hallgattam az igét de bánatomra az egész mise alatt egyszer sem hangzott el, hogy Szeressétek egymást! Pedig a prédikáció alatt szóba került a Covid az aktuál politika helyzetünk az adatkozás kérdése és sok más fontos esemény karácsonykor…..

HLB 5.0 – Horesz korszak

A munka és azon belül a fizikai meló fogalmát Keresztapám Gödi tüzéptelepén volt szerencsém megismerni közelebbről. Hiába voltam a sportból kifolyólag edzettnek mondható de a forró 50kg-os Váci cement (mert akkor még nem volt ismert a 25 kilós kiszerelés) és a szintén forró tenyér égető kisméretű tégla pakolása kissé meglepett. A 1,5 köbméter sóder föl le lapátolása az Aróra már csak egy könnyű testmozgás lett a hónap végére amit lehúztam nyaranta.

Itt találkoztam életemben először azzal a jelenséggel, hogy vannak olyan emberek aki jóformán az egész életüket úgy élik le, hogy menekülnek valami elől. Annó még nem tudtam, hogy saját maguk elöl a tetteik és következményeik elöl az alkoholba menekülnek sokan közülünk.

Pista bácsi aki keresztapám egyetlen alkalmazottja masszív alkoholista volt. Munkában nap közben soha sem ivott. Ha mégis nem tudott volna reggel felkelni akkor már előre telefonált hogy nemfog tudni jönni másnap mert sokat ivott éppen most a kocsmában meló után. Ráadásul sofőr volt! Minden reggel csak az alkohol szonda megfújása után kapta meg a teherautó kulcsot.

Keresztapámnál tanultam meg becsülni és beosztani a pénzt amit kerestem. Addig ameddig nem én kerestem meg a pénzt csak kaptam a szüleimtől ha kellett valamire addig nem nagyon volt értéke számomra.

Soha nem fogom elfelejteni, hogy milyen jó érzés volt megvenni Nyugatnémet országban német márkáért életem első új gyöngyvásznas hokikoriját. (Akkoriban Magyarországon nem volt profi jégkorong felszerelésbolt) A teljes nyári keresetem ráment egy 550 DM-ért (DM jelentése nem drogérie markt hanem dautche mark) vett Bauer 100-as korira.

Az érettségit már egy régi Budapesti patinás gimnázium viszonylag laza sport osztályában sikerült abszolválnom. Próbálkoztam a jégkorongot tovább folytatni mert hát nekem ne mondja azt senki, hogy mit lehet és mit nem. Ekkoriban a hitvallásom az volt, hogy nincsen lehetetlen csak tehetetlen ember.

Persze be kellett látnom, hogy a legnagyobb erőfeszítésem és igyekezetem ellenére Nem vagyok már a régi sem kívül sem belül mert Megváltoztam. Az idő kerekét pedig nem tudtam visszaforgatni bárhogy is szerettem volna. Abban már akkor teljesen bizonyos voltam, hogy ha nem szenvedem volna balesetet akkor más felé vitt volna az életem hajója.

A probléma csak az volt, hogy a Bizonytalan jövő megrémisztett és azon kaptam magam, hogy mindenki azt kérdezi mihez akarok most kezdeni magammal? Hogyan képzelem el a jövőmet és milyen pályán? Akarok-e tovább tanulni vagy dolgozni fogok inkább?

Persze én nem nagyon tudtam hogy mi leszek ha nagy leszek. Szülői unszolásra felvételiztem a közgázra de nem sikerült. Ezen meg sem lepődtem miután egy fürdőgatyában és strandtörülközővel a kezemben érettségiztem nem éppen jelesre.

Volt két haverom a gimiben M. Gábor és H. Attila szintén veterán visszavonult sportolók voltak ők is sok felszabadult szabadidővel és tesztoszteronnal amit különböző helyszineken töltöttünk el. Biliárdterem, Mozi, strand és más ehhez hasonló mély tudást rejtő hasznos helyeken.

Az érettségire való felkészülésre a legideálisabb helyszínnek a Lepencei strand napsütötte füves területe tűnt számunkra. Olvasgattuk és átbeszéltük a tételeket  miközben bámultuk a csajokat de lehet, hogy fordítva történt már nem emlékszem pontosan. Nem álltunk valami fényesen a tételek magolásával és egy napsütéses hétfő reggelen a szóbeli érettségi hét kezdetén én vállaltam hármunk közül, hogy bemegyek a suliba és megnézem a kiírást a faliújságon -mert ugye akkor nem volt még internet, mobil telefon és társai- a mi osztályunk melyik napon fog majd sorra kerülni.

Soha nem felejtem el azt a reggelt és szegény kedves osztályfőnöknőm arcát amikor megjelentem az iskola udvaron egy rövidnadrágban, strandpapucsban törülközővel a nyakamban arcomon a minden a legnagyobb rendben vigyorral. Úgy nézett rám, mint aki egy halott rokonával találkozik.

Kérdezte, mégis ezt én hogy gondolom de nem igazán értettem mire céloz. Mondtam, hogy megyek a strandra csak beugrottam megnézni a kiírást melyik nap kezd az osztályom. A giminkben igen sok párhuzamos osztály volt 6-7 osztály is a különböző szakok miatt. Ekkor láttam, hogy több osztálytársam is ott ül már sorban a folyóson és tanulnak.  Sz. Erika néni közölte velem, hogy ma kezdődik az érettségi a sport osztállyal és azon belül is az egész suliban Én leszek az első aki be fog menni a bizottság elé szóbelizni. Jó fej volt mert mindenkiről aki rendesen felöltözötten érkezett leszedett egy-egy ruhadarabot amit rám adtak a legnagyobb röhögés közben majd belöktek a terembe. Nem buktam meg semmiből de ez már történelem.

HLB 6.0 – Bálint korszak

Folytatás nemsokára…..